Az utolsó boss előtt állunk, már mindenki fáradt, de nincs pihenés. A PWM egyetlen hátránya, hogy nem mondhatod,azt, hogy ,,pill, kimegyek cigizni"mert, ha kilépsz a játékból, buktad a raidet, szóval teljesen idegesen téped a hajat a sok idióta miatt, hogy a legegyszerűbb taktikákat is elrontják. De, ha minden jól megy, már csak - maximum - fél óra, és megszabadulok.
- A színes szarból kiállsz, ha alacsony hp-n vagyunk, healelsz, mint az őrült - fejezi be a taktikát Aaron. - Mindenki értette? - teljes a csend, szóval igen. - Akkor buff, és Kyna - néz felém -, told meg azt a DPS-t, mert eddig elég gyér volt - jegyzi meg, mire megforgatom a szemem, és morgokegyet. Bekaphatja.
Eddig nem volt baj, úgy néz ki, a hajnali csak egy hiba volt a szerver részéről, szóval most mindent bele fogok adni.
- Jó - húzom ki a kardom a helyéről -, csak kezdjük már - türelmetlenkedek.
A tankunk Aaron megerősítésére vár, aki bólint, így kezdődik a harc. Nincs is baj egészen addig, ameddig magamra nem húzom a bosst, aki engem kezd ütni. Az első ütéstől földre kerülök, de mielőtt lecsaphatna a baltájával, felpattanok, és kivédem az ütést a vékonyka kardommal.
- Healeljétek, és szedje már le róla a tank! - hallom Aaron kiáltását a távolból, de nem azzal foglalkozok. Belenézek az orkszerű, gigantikus szörny szemébe, és minden felgyorsul. Ugrok egyet, így a vállán kötök ki, nyakába szúrom a pengém, mire felordít, kapálózni kezd, ennek következtében ledob magáról. Újra a földön vagyok. Látom, ahogy emeli a baltáját, gyorsan cselekszem: felkapom a mellettem heverő kardot, így a kettőből egy x-et képezve, ami megállítja a szörny halálos csapását. Az idő lelassul, Aaron újra ordít valamit, de mát nem értem. Csak a szörny undorító, vérben forgó szemére tudok koncentrálni és az előtörő érzésre. Nem, nem lehet. Nem hagyhatom újra, de már késő. Visszalököm a baltát, eldobom a nem rég szerzett kardot, és már elveszítve az irányítást kezdem ütni a bosst. Érzem a bekapott csapásokat, hallom Aaron hangját, amint azt ordítja, csak engem healeljenek, érzem a kardom, ahogy a szörnyet sebzi, de semmi mást. Mindenki üti, varázslatokkal bombázza a bosst, pár közülük engem talál el, de nem adom fel. A szörny megölne. Harcolnom kell!
Teljesen elveszítem az irányítást, semmit nem érzékelek, csak az jár a fejemben, hogy végeznem kell vele, mert ha nem, ő teszi meg velem. Erre a gondolatra csapásaim felgyorsulnak, majd a szörny az egyik pillanatban összerogy, és elterül. Megcsináltam. Térdre borulok, légzésem gyors, a külvilágot még mindig nem érzékelem. Újra megtörtént, valami változik. Valami változik, és ennek nem lesz jó vége. Nem veszíthetem el az irányítást, nem szabad. Ki kell találnom valamit. Mikor belenéztem a szörny szemébe, úgy éreztem, ez már nem játék, az életemért küzdök. A karakterem küzdött az életéért.
- Ez mi a franc volt, Peyton? - érinti meg a vállam Aaron aggódva - vagy megijedve, nem tudom eldönteni. Nem nézek rá, előre bámulva válaszolok.
- Nem tudom.
- Kint megbeszéljük. Most lépj ki! - parancsol rám, én pedig szó nélkül jelentkezek ki, amilyen gyorsan csak tudok ott hagyva a kíváncsi tekinteteket, amik mögött félelem és rengeteg kérdés lapul.
Már a harmadik cigit szívom egymás után, Aaron mellettem ül, de nem szól semmit, anya bent főz teljes nyugalommal, fogalma sincs arról, hogy a lányának baja van. Én pedig szétrobbanok lassan az idegtől, mikor Aaron megszólal.
- Jelentened kell az oldalon, nagyon sok ember látta, élőközvetítés ment - szavaira jobban lesokkolok. Nem hiszem el. Amit nehezen felépítettem, romba dől, mert a karakterem átvette az irányítást. Ez az egész kibaszottul abszurd. Nem történhet ilyesmi. Ha nem én élem át, el sem hiszem, nevetek egy jót.
- Abbahagyom a játékot - jelentem be halkan, mire bátyám semmit nem mond, csak feláll és bemegy.
A távolban hallom a telefonom csörgését, kezemmel kutatva - még csukott szemmel - tapogatózom, s végül megtalálom a párna alatt - ezért szólt a "távolból", értem.
- Peyton! - szólok vele álmos hangon.
- Szia, Pey! - visít bele egy irritáló hang - mire elhúzom a fülemtől a telefont, és vágok egy fintort -, amit nem tudok kihez kötni.
- Ki a franc vagy? - nyomok el egy ásítást.
- Claire, az osztálytársad úgy három éve - vált át flegmába. Keresgélek az agyamban, Claire. Claire. Claire. Ja, hogy az a Claire. Claire Williams, aki ki nem állhat, és én sem őt. A fél suli átment rajta csak azért, mert szőke és nagy mellei vannak. Titokban viszont ő is egy kocka. De vajon mi a francot akarhat tőlem?
- Mit akarsz? - morgok.
- Nincs kedved találkozni? - nyávogja. A nagy Claire találkozni akar velem?
- Jól kezdted a mondatot - nyomom ki a telefont.
Idióta ribanc. Ebben a pár másodpercben is leszívta az agyam. Kell egy cigi. Igen, talán túl sokat cigizek, de valamiben meg kell halni, nemde?
- Kész a vacsora - szól anya, mikor a konyhán áthaladva felkapom a cigimet.
- Oké! - motyogom, későn jut eszembe, hogy játszanom kellene, hogy minden rendben.
- Minden rendben? - húzza fel a szemöldökét, mire megforgatom a szemem.
- Persze - morgom, és már ott sem vagyok.
Soha nem volt jó a kapcsolatunk, nem beszéltünk meg semmit, most sem neki öntöm majd ki a szívem. Főleg nem egy olyan játékról, amiről fogalma sincs. Úgy is abbahagyom, nincs értelme, ha nem én harcolok.
Bemegyek a fürdőbe, beállok a zuhany alá, megengedem a forró vizet, ami csak folyik le testemen. Végignézek magamon. Két évvel ezelőtt egy mosolygó, kedves lány nézett vissza rám, akinek rengeteg barátja volt. Aztán jött a törés, és most úgy nézek ki, mint akitől akkoriban féltem, megvetettem. Piercing, tetoválás, a hosszú barna lokniknak nyoma sincs, de ez így van rendjén. Amit akkor jónak láttál, ne bánd meg soha, anélkül nem lennél az, aki. A hegek nélkül, a fájdalom nélkül, a kitartás nélkül nem lennék itt. Nem erősödtem volna meg, nem lennék harcos.
Zuhany után kibattyogtam a konyhába, szedtem egy tányér nem tudom, micsodát - de szagra jó, csak ehető -, és bevonultam a szobámba. Az első falat után eldöntöttem, hogy nem kell pizzát rendelni, anya ma ehetőt főzött.
Miután betáplálom a még mindig nem tudom, micsodát, egy cigi mellett agyalok, hogy is köszönjek el Candytől és a többiektől valószínűleg örökre. Soha nem voltam jó a búcsúzkodásban, nem tudtam, mit mondjak, legszívesebben ki is hagynám az egészet, de nem lehet.
Hallom az ajtó nyitódását, majd egy tompa csapódást, Aaron ül le mellém egy cigizel a szájában. Nem szól hozzám, haragszik valamiért - gondolnám, ha ez nem lenne megszokott, de az. Teljes a csend, elszívom a cigim, és bemegyek. A szobámba belépve a PWM-re nézek. Abba kell hagynom, de a csúcson hagyom abba. Ez olyan, mintha feladnám. Kynareth, mit tenne? Valószínűleg szembenézne a problémával, és megoldaná, de én nem Kynareth vagyok, hanem Peyton Hamsworth, tanuló.
Sóhajtva kezembe veszem a készüléket, lefekszem az ágyamra, és utoljára felhúzom, hogy hazatérhessek elbúcsúzni, ha nem is örökre, egy időre biztosan. Kifújom a levegőt, lehunyom a szemem, és már repülök is.
Otthon vagyok, a fővárosban. Mint mindig, sok az ember, fel sem tűnik senkinek, hogy ott vagyok. Megállok a főtéren, körbenézek, szomorúan ülök fel a lila főnixemre. Utoljára repülök ki a főkapu felett, fentről nézve a párbajozókat.
A rendszer jelez, hogy levelem jött, így leszállok egy ládához, hogy megnézzem, kitől. De ami ott fogad, arra nem számítok. Levelek olyan játékosoktól, akiket nem ismerek. Gratulálnak, segítséget kérnek. Mi történt itt? A boss. Aaron élőben közvetítette. Valószínűleg nagyon sokan nézték, hisz a játék legjobbjaival vittük végig a raidet először. Biztosan azt gondolják, alapból így harcolok. Az utolsó levél a rendszertől jött:
,, Kedves Kynareth!
A Blizzard (a játékot üzemeltető cég szrk. megj.) nevében gratulálunk neked, te vagy a világ legjobb World of Warcraft játékosa, jutalmad egy év ingyenes játék, és olyan tárgyak, amiket a játékosoknak meg kell vásárolniuk - ezeket a következő belépésedkor kapod meg.
Üdvözlettel: Blizzard team"
Mi a franc? Az adminok sem tudják mi történt? Mi folyik itt?
Sziasztok, manócskák!
Amint látjátok, meghoztam a részt. Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek, hogy tudjam, tetszik-e, amit csinálok,vagy változtassak valamin. Ha van olyan dolog, amit nem értetek, azt is nyugodtan írjátok meg, és elmagyarázom. Remélem tetszett a rész, ha igen, hagyjatok nyomot!
U.i.: Szeretném megköszönni a feliratkozóimat, nagyon sokat jelentenek nekem! :) <3
2015. október 16., péntek
2015. október 3., szombat
Második
Hajnali három körül üzenetem jött Candystripertől:
,,Mit csinálsz te az Allis fővárosban?"
,, Gyere az emberek kezdőhelyére!" - írtam mosolyogva, amire nem jött válasz, így elindultam az említett helyre.
Pár perc várakozás után megérkezett ő is, leszálltam a földre, és irtottam a kicsiket. Ez egészen addig volt poénos, ameddig a nagy szintűek fel nem fedeztek minket. Egy-két játékossal elbántunk, de mikor a számuk tíz-húszra nőtt, úgy gondoltuk, ideje lelépni, szóval egy fa tetejéről Orgrimmarba teleportáltunk, ahol még most is nagy volt a nyüzsgés, hiszen a világ minden pontjáról vannak játékosok és, ha itt éjszaka van, ott nappal és a többi.
Kimentünk a főváros elé, és csak nézegettük a párbajozókat, amikor észrevettem, hogy levelem van. Elrohantam a legközelebbi ládához, de csak a játékot üzemeltető cégtől kaptam a szokásos üzenetet, miszerint senkinek ne mondjak semmit a tartózkodási helyemről, a családomról stb., ugyanis nem rég volt egy gyilkosság, mikor a játékos túl sok adatot osztott meg magáról, és játék közben elvágták a torkát.
Lepattantam a főnixemről, Candy felé mutatva a kardommal elkezdtem kiabálni:
- Te, meleg, gyere, had verjelek el! - nevettem el a végét.
Odajött a pegazusával - még most is utálom érte, nem sok ember engedheti meg magának, hogy megvegye, ugyanis valódi pénzbe kerül, és nem túl olcsó mulatság.
-Nekem szóltál, te nyomorék? - kérdez vissza, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, mindig ezt csináljuk.
- Nyomorék? - kérdezem idegesen, ekkor már mindenki, aki kint van, minket néz. Kérdésemre bólint egyet, lepatta na pegazusáról, és odajön hozzám.
- Kynareth ki fogja csinálni - hallok egy halk suttogást a tömegből, mire mosolyogva nyomok a párbaj elfogadására.
- Meg foglak ölni - nézek Candy szemébe mosolyogva, mikor a számláló elindul.
- Alig várom - mosolyog ő is elszántan, és tesz pár lépést hátra.
3... 2... 1...
Rám fut, lestunnol, és ütni kezd. Hagyom. Kell az izgalom, bár látom rajta, hogy meglepődött. Amint lejár a stun, én támadok. Nem a megszokott a forgatókönyv. Lerepetance-olom (egy spell szrk. megj.), amiből trinket segítségével jön ki. Felnevetek, és stunnolom. Minden spellemmel ütni kezdem, sehogy nem tudja érvényteleníteni a stunt, szóval fél élete van, mikor kijön belőle. Hátrébb fut, újabb stun két másodpercig. Már indul a kezében a kard, de reflexemnek köszönhetően kivédem sajátommal. Most jön az igazi csata, jóformán varázslatok nélkül. Csak az erő és a reflexek, az időzítés számít. Teljesen átadom magam a csatának. Mikor kardjával végigszánt bal kezemen, lelassul az idő. Szemébe nézek, és érzek valami furcsát, amit eddig soha. Nem a fájdalomról beszélek, nem is az adrenalinról, ez valami más. Összehúzom a szemem, az idő újra felgyorsul, vele együtt az ütéseim sebessége is. Már nem Peyton irányít, már Kynareth az úr. Látom szemén a félelmet, a meglepődöttséget, soha nem látott még így. Én sem magam.
Mikor vége a csatának, akkor sem hagyom abba az ütést. Nem védekezik, nem tudom megsebezni. Őrök fognak le, én pedig akkor veszem észre a csendet, a fáradtságtól földön fekvő barátomat, a csodálkozó tekinteteket. Körbenézek, nem értek semmit. Mi volt ez az egész? Soha nem tudta átvenni az irányítást felettem a karakter. Senki felett. Ez lehetetlen, de úgy tűnik, mégsem. Ránézek barátomra, s szomorúan tátogom neki:
- Sajnálom! - és már a főnixemen ülök repülve a semmibe.
Mi volt ez az egész? Lehetetlen, hogy elveszítsem az irányításom a karakterem felett. Legalábbis idáig ezt gondoltam.
,,Héj, hova tűntél?" - jött az üzenet Candítől.
Megölni nem tudom párbajom kívül, de az ütéseket ugyanúgy érzi, és igaz, hogy legyengíti őket a rendszer, de akkor is fáj. Én pedig nem kíméltem őt. Egyáltalán nem.
,,Sajnálom." - küldöm neki válaszként, mikor egy sziklán ülve nézem a virtuális napfelkeltét. Meglátom az első fénysugarat, és kijelentkezek.
Sóhajtva veszem le a fejemről a PWM-et, a telefonomat keresve teszem le a kis szekrényre a sisakot. 6:43. Hulla fáradt vagyok, és kell egy cigi.
Kimegyek a teraszra, s füstölögve nézem végig a - nem virtuális - napfelkeltét. Akarom mondani, nézném, ha a ház ott szemben nem takarná el az egészet. Az utcán öreg nénik, bácsik sétálnak, megjegyzem, reggel hét óra sincs. Soha nem értettem őket. Mindig mondják, hogy ők milyen fáradtak, és nem akarnak semmit csinálni, de senki nem mondja nekik, hogy menjenek oda vagy csinálják ezt meg azt. Ha én idős leszek, tuti, nem csinálok majd semmit.
Mikor elszívtam a cigit, elindultam a szobámba, de útközben benéztem anyuhoz, aki az igazak álmát aludta, a hangokból ítélve a bátyám is. Horkolásába az egész ház beleremegett.
Hullaüzemmódban elcsászkáltam az ágyig, amibe szó szerint beborultam pofával előre, de már nem érdekelt. Mire leért a fejem, már aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki egy serpenyőt ütöget egy fakanállal a fülem mellett. Kipattant a szemem az ijedtségtől, így megláttam az idióta bátyámat. Visszacsukom a szemem, felmutatom neki a középső ujjamat, mire meghallom hülye röhögését.
- Ébredj fel, te nyomi!
- Hagyj már, Aaron! - motyogom a párnába.
- Mindjárt raid, te lusta dög. Kell a DPS-ed - magyarázza ébresztésem okát. Igen, ő is egy büdös kocka, volt kitől tanulnom.
- Kávét - nyújtom a jobb kezem, mire érzem a bögre fület ujjaim között -, cigit! - nyújtom ki érte a másik kezem, mire a doboz nálam landol. Fáradtan kifújom a levegőt és felülök. Elindulok a teraszra, de mielőtt kilépnék a szobából, hátranézek. - Jössz? - kérdezem, de a választ nem várom meg.
Lassan kortyolom a kávét, szívom a cigit, a ház előtt elhalad egy-egy autó, de amúgy teljes a csend. Aaronnal nem igazán vagyunk jó testvérek, sőt. Egyenesen rossz testvérek vagyunk. Valahogy nincs meg az a szeretet, ami másoknál igen. Keveset beszélgetünk, akkor is a játékról, a frissítésekről vagy éppen arról, hogy valami esemény lesz.
Régebben, mikor játszani kezdtünk, ő hamarabb kiismerte a karakterét, és hamar a legjobb resto sámán lett. Akkoriban menőnek találtam, és mindenkinek elmondtam, kinek is a húga vagyok, így mindig volt klánom. A legjobbak vadásztak rám, remélve, hogy én is olyan jó vagyok, mint ő. Az ellenkezője hamar bebizonyosodott.
Aztán volt egy idő, mikor a Real Life-ot toltam, nem lett jó vége. Kissé összetört egy srác, akkor változtam meg teljesen. Nem bíztam az emberekben, megválogattam, kit engedek közel magamhoz, már nem engedtem, hogy kihasználjanak, talpra álltam. Elvesztettem majdnem minden barátomat, de nem izgatott. Senki nem volt mellettem, mikor padlón voltam, saját erőmből álltam fel. Akkor varrattam az első tetoválásom, ami a bal lapockámon van: ,, If I give up after the first strike, than I failed as a warrior." (Ha feladom az első ütés után, akkor elbuktam, mint harcos. szerk. megj.) Rá egy hónapra jött a piercing a számba, és a barátságos, kedves Peyton temetésének a napja is bekövetkezett.
Akkor tértem vissza a játékba már a PWM segítségével Kynarethként, ami elég nehézkesen indult. Minden nehezebb volt, újra kellett tanulni a játékot, senki nem tudta, ki vagyok, nem voltak ismerőseim, de kiharcoltam magamnak azt, ahol most tartok. Megérdemlem.
- Menjünk már, nyomi! - ránt ki bambulásomból Aaron. Bólintok, szívok még egy slukkor a cigiből, elnyomom a hamutartóba a csikket, lehúzom a maradék - már hideg - kávét, és elindulunk. - Ott találkozunk - búcsúzik Aaron, én pedig életemben először félek visszamenni abba a világba.
Nem akarom, hogy megismétlődjön, ami hajnalban történt, és annak Aaron is tanúja legyen, meg még több ember. De nincs mit tennem, ha nem megyek, addig üti ez az idióta az ajtómat, amíg be nem töri. Szóval marad az, hogy uralkodnom kell magamon. Na, meg a karakteremen.
Sziasztok, babócák! Meghoztam a második részt, remélem tetszett. Ha igen, akkor hagyjatok nyomot magatok után. Sajnálom, hogy egy ideig nem volt rész, most már megpróbálok hetente legalább egyet hozni. Üdv, csók, pacsi, minden! :D
,,Mit csinálsz te az Allis fővárosban?"
,, Gyere az emberek kezdőhelyére!" - írtam mosolyogva, amire nem jött válasz, így elindultam az említett helyre.
Pár perc várakozás után megérkezett ő is, leszálltam a földre, és irtottam a kicsiket. Ez egészen addig volt poénos, ameddig a nagy szintűek fel nem fedeztek minket. Egy-két játékossal elbántunk, de mikor a számuk tíz-húszra nőtt, úgy gondoltuk, ideje lelépni, szóval egy fa tetejéről Orgrimmarba teleportáltunk, ahol még most is nagy volt a nyüzsgés, hiszen a világ minden pontjáról vannak játékosok és, ha itt éjszaka van, ott nappal és a többi.
Kimentünk a főváros elé, és csak nézegettük a párbajozókat, amikor észrevettem, hogy levelem van. Elrohantam a legközelebbi ládához, de csak a játékot üzemeltető cégtől kaptam a szokásos üzenetet, miszerint senkinek ne mondjak semmit a tartózkodási helyemről, a családomról stb., ugyanis nem rég volt egy gyilkosság, mikor a játékos túl sok adatot osztott meg magáról, és játék közben elvágták a torkát.
Lepattantam a főnixemről, Candy felé mutatva a kardommal elkezdtem kiabálni:
- Te, meleg, gyere, had verjelek el! - nevettem el a végét.
Odajött a pegazusával - még most is utálom érte, nem sok ember engedheti meg magának, hogy megvegye, ugyanis valódi pénzbe kerül, és nem túl olcsó mulatság.
-Nekem szóltál, te nyomorék? - kérdez vissza, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, mindig ezt csináljuk.
- Nyomorék? - kérdezem idegesen, ekkor már mindenki, aki kint van, minket néz. Kérdésemre bólint egyet, lepatta na pegazusáról, és odajön hozzám.
- Kynareth ki fogja csinálni - hallok egy halk suttogást a tömegből, mire mosolyogva nyomok a párbaj elfogadására.
- Meg foglak ölni - nézek Candy szemébe mosolyogva, mikor a számláló elindul.
- Alig várom - mosolyog ő is elszántan, és tesz pár lépést hátra.
3... 2... 1...
Rám fut, lestunnol, és ütni kezd. Hagyom. Kell az izgalom, bár látom rajta, hogy meglepődött. Amint lejár a stun, én támadok. Nem a megszokott a forgatókönyv. Lerepetance-olom (egy spell szrk. megj.), amiből trinket segítségével jön ki. Felnevetek, és stunnolom. Minden spellemmel ütni kezdem, sehogy nem tudja érvényteleníteni a stunt, szóval fél élete van, mikor kijön belőle. Hátrébb fut, újabb stun két másodpercig. Már indul a kezében a kard, de reflexemnek köszönhetően kivédem sajátommal. Most jön az igazi csata, jóformán varázslatok nélkül. Csak az erő és a reflexek, az időzítés számít. Teljesen átadom magam a csatának. Mikor kardjával végigszánt bal kezemen, lelassul az idő. Szemébe nézek, és érzek valami furcsát, amit eddig soha. Nem a fájdalomról beszélek, nem is az adrenalinról, ez valami más. Összehúzom a szemem, az idő újra felgyorsul, vele együtt az ütéseim sebessége is. Már nem Peyton irányít, már Kynareth az úr. Látom szemén a félelmet, a meglepődöttséget, soha nem látott még így. Én sem magam.
Mikor vége a csatának, akkor sem hagyom abba az ütést. Nem védekezik, nem tudom megsebezni. Őrök fognak le, én pedig akkor veszem észre a csendet, a fáradtságtól földön fekvő barátomat, a csodálkozó tekinteteket. Körbenézek, nem értek semmit. Mi volt ez az egész? Soha nem tudta átvenni az irányítást felettem a karakter. Senki felett. Ez lehetetlen, de úgy tűnik, mégsem. Ránézek barátomra, s szomorúan tátogom neki:
- Sajnálom! - és már a főnixemen ülök repülve a semmibe.
Mi volt ez az egész? Lehetetlen, hogy elveszítsem az irányításom a karakterem felett. Legalábbis idáig ezt gondoltam.
,,Héj, hova tűntél?" - jött az üzenet Candítől.
Megölni nem tudom párbajom kívül, de az ütéseket ugyanúgy érzi, és igaz, hogy legyengíti őket a rendszer, de akkor is fáj. Én pedig nem kíméltem őt. Egyáltalán nem.
,,Sajnálom." - küldöm neki válaszként, mikor egy sziklán ülve nézem a virtuális napfelkeltét. Meglátom az első fénysugarat, és kijelentkezek.
Sóhajtva veszem le a fejemről a PWM-et, a telefonomat keresve teszem le a kis szekrényre a sisakot. 6:43. Hulla fáradt vagyok, és kell egy cigi.
Kimegyek a teraszra, s füstölögve nézem végig a - nem virtuális - napfelkeltét. Akarom mondani, nézném, ha a ház ott szemben nem takarná el az egészet. Az utcán öreg nénik, bácsik sétálnak, megjegyzem, reggel hét óra sincs. Soha nem értettem őket. Mindig mondják, hogy ők milyen fáradtak, és nem akarnak semmit csinálni, de senki nem mondja nekik, hogy menjenek oda vagy csinálják ezt meg azt. Ha én idős leszek, tuti, nem csinálok majd semmit.
Mikor elszívtam a cigit, elindultam a szobámba, de útközben benéztem anyuhoz, aki az igazak álmát aludta, a hangokból ítélve a bátyám is. Horkolásába az egész ház beleremegett.
Hullaüzemmódban elcsászkáltam az ágyig, amibe szó szerint beborultam pofával előre, de már nem érdekelt. Mire leért a fejem, már aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki egy serpenyőt ütöget egy fakanállal a fülem mellett. Kipattant a szemem az ijedtségtől, így megláttam az idióta bátyámat. Visszacsukom a szemem, felmutatom neki a középső ujjamat, mire meghallom hülye röhögését.
- Ébredj fel, te nyomi!
- Hagyj már, Aaron! - motyogom a párnába.
- Mindjárt raid, te lusta dög. Kell a DPS-ed - magyarázza ébresztésem okát. Igen, ő is egy büdös kocka, volt kitől tanulnom.
- Kávét - nyújtom a jobb kezem, mire érzem a bögre fület ujjaim között -, cigit! - nyújtom ki érte a másik kezem, mire a doboz nálam landol. Fáradtan kifújom a levegőt és felülök. Elindulok a teraszra, de mielőtt kilépnék a szobából, hátranézek. - Jössz? - kérdezem, de a választ nem várom meg.
Lassan kortyolom a kávét, szívom a cigit, a ház előtt elhalad egy-egy autó, de amúgy teljes a csend. Aaronnal nem igazán vagyunk jó testvérek, sőt. Egyenesen rossz testvérek vagyunk. Valahogy nincs meg az a szeretet, ami másoknál igen. Keveset beszélgetünk, akkor is a játékról, a frissítésekről vagy éppen arról, hogy valami esemény lesz.
Régebben, mikor játszani kezdtünk, ő hamarabb kiismerte a karakterét, és hamar a legjobb resto sámán lett. Akkoriban menőnek találtam, és mindenkinek elmondtam, kinek is a húga vagyok, így mindig volt klánom. A legjobbak vadásztak rám, remélve, hogy én is olyan jó vagyok, mint ő. Az ellenkezője hamar bebizonyosodott.
Aztán volt egy idő, mikor a Real Life-ot toltam, nem lett jó vége. Kissé összetört egy srác, akkor változtam meg teljesen. Nem bíztam az emberekben, megválogattam, kit engedek közel magamhoz, már nem engedtem, hogy kihasználjanak, talpra álltam. Elvesztettem majdnem minden barátomat, de nem izgatott. Senki nem volt mellettem, mikor padlón voltam, saját erőmből álltam fel. Akkor varrattam az első tetoválásom, ami a bal lapockámon van: ,, If I give up after the first strike, than I failed as a warrior." (Ha feladom az első ütés után, akkor elbuktam, mint harcos. szerk. megj.) Rá egy hónapra jött a piercing a számba, és a barátságos, kedves Peyton temetésének a napja is bekövetkezett.
Akkor tértem vissza a játékba már a PWM segítségével Kynarethként, ami elég nehézkesen indult. Minden nehezebb volt, újra kellett tanulni a játékot, senki nem tudta, ki vagyok, nem voltak ismerőseim, de kiharcoltam magamnak azt, ahol most tartok. Megérdemlem.
- Menjünk már, nyomi! - ránt ki bambulásomból Aaron. Bólintok, szívok még egy slukkor a cigiből, elnyomom a hamutartóba a csikket, lehúzom a maradék - már hideg - kávét, és elindulunk. - Ott találkozunk - búcsúzik Aaron, én pedig életemben először félek visszamenni abba a világba.
Nem akarom, hogy megismétlődjön, ami hajnalban történt, és annak Aaron is tanúja legyen, meg még több ember. De nincs mit tennem, ha nem megyek, addig üti ez az idióta az ajtómat, amíg be nem töri. Szóval marad az, hogy uralkodnom kell magamon. Na, meg a karakteremen.
Sziasztok, babócák! Meghoztam a második részt, remélem tetszett. Ha igen, akkor hagyjatok nyomot magatok után. Sajnálom, hogy egy ideig nem volt rész, most már megpróbálok hetente legalább egyet hozni. Üdv, csók, pacsi, minden! :D
Díj! és közlemény.
Szabályok:
Írd le, hogy kitől kaptad.
Írj magadról 10 dolgot.
Válaszolj a tíz kérdésre.
Tegyél fel 10 kérdést.
Küld tovább 10 embernek (nálam ez nem lesz meg, sorry).
10 dolog rólam:
1. Nem tudok írni, ha kényszerítenek, ahhoz kell egy hangulat.
2. Nem vagyok túl jó tanuló.
3. Éhes vagyok.
4. Szomjas is.
5. Szeretek a barátaimmal eljárkálni, ez az egész nyáron kezdődött, azóta nincs megállás.
6. Ez az első hétvégém, amit itthon töltök Augusztus óta (ezért nem is volt rész).
7. Bor párti vagyok.
8. Szeretek bálokba járni, nem a disco az én műfajom.
9. Elég megosztó személyiség vagyok. Egyesek szerint lányos, mert One Direction meg mittudomén, mások szerint meg fiús, mert Paddy and the Rats (ami egy kibaszott jó zenekar, de mindegy [ez itt a reklám helye]). Néha lányosan öltözködöm, néha az istenért sem húznék fel szoknyát (általában az utóbbi van).
10. Szeretek sokat beszélni, és mindenből viccet csinálni, szóval mellettem nem lehet szomorú az ember... :)
Válaszaim:
1. Van kedvenc blogod?
Hmm, nehéz kérdés, azt mondanám, nincs. Régebben nagyon sok jó blogot olvastam. Most már szinte minden blog ugyan arról szól, ezért is kezdtem bele valami újba, hátha megtetszik az embereknek. :)
2. Melyik szó árul el rólad a legtöbbet?
Lustaviccesirritálósegítőkész. ^^
3. Hány blogot írsz?
Jelenleg most csak ezt az egyet, de suli mellett nem nagyon van energiám rá, DE be fogom fejezni. ^^
4. Van olyan ország, amely mindig is vonzott?
Nagyon sok. Kanada, Thaiföld, Olaszország, Ausztrália és még sorolhatnám. Szeretek más kultúrákat, embereket megismerni. :)
5. Mi a kedvenc zenéd?
Paddy and the Rats - That's my Nature.
6. Nézel bármilyen sorozatot?
Nem.
7. Mit csinálsz szabadidődben?
Elég kevés a szabadidőm tekintve, hogy jobb esetben háromra érek haza, eszek, írok egy kicsit (ha van ihletem), aztán konkrétan be is sötétedett. De hétvégente általában barátokkal járunk el ide-oda. :)
8. Kedvenc könyved?
Na, ez nehéz kérdés. Én olyan vagyok, hogy vagy nagyon tetszett, és bármikor elolvasom. Vagy elment, de egyszer elég volt, vagy pedig leteszem a 40. oldal után, hogy NA EZT NEM(!!!). De amelyek a legjobban tetszettek az a Garabonc és a Menedék.
9. Ha egy napig bármelyik híresség bőrébe bújhatnál, kit választanál?
Maradnék önmagam. Én így akarok sikeres lenni, a saját bőrömben. :D
10. Ki a példaképed?
Hmm... Nem tudom. Anyukám, nagyon sokat harcolt értünk, és neki köszönhetem, hogy itt vagyok, soha nem adta fel. Én sem fogom, elérem, amit akarok. :)
11. (SOK A KÉRDÉÉÉÉS :D) Mióta blogolsz?
Hát, ezt lehet, hogy nem fogják sokan elhinni, de én már egy igazi öreg kecske vagyok...Öt, azaz öt éve. Bezony, hosszú idő. :D
12. Van valaki, aki mindig támogat a blogolásban?
Hát, mindig nem, de néha seggbe rúg, hogy csináld már, te idióta. Szeretlek, Fruzsikám :D <3
Tíz kérdésem:
1. Min változtatnál a világban, ha bármit tehetnél?
2. Mit gondolsz azokról a bloggerekről, akik lopják mások történeteit?
3. Te nem vagy most éhes? Nekem kilyukad a gyomrom... Ezután rohanok zabálni.
4. Otthonülő vagy buliba járó típus vagy?
5. Mi leszel, ha nagy leszel?
6. Mióta blogolsz?
7. Szeretsz kirándulni?
8. Kedvenc íród? (Blogger is lehet akár)
9. Kedvenc kajád? (bocsi, nagyon éhes vagyok...)
10. Kedvenc zenekar?
Akiknek küldöm:
A végzetem
Elválasztottak
Édes Élet
Most pedig a közlemény, és rohanok enni!
Szóval, nem volt rész már egy ideje, de ma felrakom a következő, azaz második részt. Magánügyi okokból nem írtam (nem, nem azért, mert minden hétvégén a földön fetrengtem a részegségtől. Tényleg nem! Nem fetrengtem a földön! :D). Deeee ma visszatérek, remélem, olvassátok majd a részt. Köszöönm, sziiiiasztok! :D
2015. szeptember 6., vasárnap
Első
Sziasztok!
Meg is hoztam az Első részt! Remélem, tetszeni fog. Ha valamit nem értetek, akkor írjatok, és elmagyarázom. :)
U.i.: Kicsit rövidecske lett, de ez csak az első, a következő hosszabb lesz. :)
Meg is hoztam az Első részt! Remélem, tetszeni fog. Ha valamit nem értetek, akkor írjatok, és elmagyarázom. :)
U.i.: Kicsit rövidecske lett, de ez csak az első, a következő hosszabb lesz. :)
Reggel van. Hajnali
háromkor feküdtem le aludni, addig Blackhaze-val beszéltem az
összeolvadásról. Hihetetlen, mennyi cécó van az egésszel. Miért nem
lehetek én is egy sima tag? Miért kell a vezetők közé tartoznom?
Miután meguntam a
plafon bámulását, felkeltem, és a pizsamául szolgáló hosszú felsőben –
amit a bátyámtól csórtam -, elindultam a konyhába. Szokás szerinte senki
nem volt otthon, egyedül egy cetli várt rám az asztalon: ,, Kaját
találsz, mosogass el, tegyél rendet a házban.". Jó, ez még rá ér. Most
kell egy cigi.
Elég rossz szokás. Tizenöt évesen szoktam rá, annak már három éve, az oka pedig egy srác, de ő nem lényeges már.
Az asztalon van a
telefonom, és a túl nagy csendre hivatkozva magamban berakok valami
zenét. Nickelback. Egyszerűen imádom, de egyszer csak elhallgat, és
belekezd valami – számomra – ismeretlen dalba. Biztos, hogy Alex hív, és
amint a kijelzőre pillantok, be is bizonyosodik.
- Igen? – kérdezem, miközben a füstöt fújom ki.
- Neked is szia! – köszönt. – Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk?
- Ühm, tudod, most keltem fel, és még... -kezdek bele a tiltakozásba, de hangja megállít.
- Akkor húsz perc múlva előttetek. Szia! – és mielőtt újrakezdhetném a tiltakozást, leteszi a telefont.
Remek. Elnyomtam a
cigiből maradt csikket, és bementem a szobámba. Nos, illene
részleteznem, gondolom. Fekete falak, van egy íróasztalom a bal oldalon,
bár azt, hogy minek, nem tudom. Mellette egy szekrény, szemben az
ágyam, és az utolsó falon pedig az ablak van. Nos, nem túl tágas, két
embernél több állva nem nagyon fér el benne.
Most, hogy ez is
megvolt, nekiállhatnék a készülődésnek. Rühellek vásárolni, ez a ruháim
számán is meglátszik, amik teljesen könnyen elférnek a szekrényemben, de
ha mégsem, találnak helyet itt-ott a szobában, például a földön a
pizzás doboz mellett. Jé, ez még tiszta. A mai napra megfelel. Gondoltam
magamban, és felkaptam egy felsőt. Elhúztam a függönyt egy pillanatra,
mire a napfényei kiégették a retinámat, ezért gyorsan vissza is húztam.
Süt a nap, ami azt
jelenti, hogy meleg van, ami azt jelenti, hogy nem húzhatok feketét,
mert ropogósra sülnék, és Alex simán megehetne ebédre. Remek. Akkor
marad a cicanaci, és lógós felső, ami eltakarja a nem publikus helyeket a
testemen. Kifésültem a rövid hajamat, ami még ezután is úgy nézett ki,
mint egy szénaboglya, sminkkel – szemceruza, spirál – próbáltam javítani
az arcomon, több, de inkább kevesebb sikerrel.
Felhúztam a
napszemüvegem a fejemre, hogy tartsa valamennyire a hajam, a konyhába
menet belenéztem az egész alakos tükörbe, végigmértem magam, vicsorogtam
egyet, és nyugtáztam, én mindent megtettem.
Felkaptam a cigis
dobozom, és már ki is léptem az ajtón. Bezárva azt indultam el az úton,
miközben a szememre csúsztattam a napszemüvegem, hogy ne égesse ki a nap
a retinámat, és elindultam Alexék lakása felé egy szál cigivel a
számban.
Pár perc múlva észre is vettem barátnőmet a hajáról, ugyanis a barna szín mellett szőke melírcsíkok
voltak a hajában, amik
már egy kilométerről világítottak. Ahogy odaért hozzám, és megölelt,
újra rá kellett jönnünk, hogy alacsonyabb nálam sokkal. A mellemig ér,
akarom mondani a mellem helyéig. Nem kell köntörfalazni, engem Isten nem
áldott meg nagy dudákkal, nem úgy, mint Alexet. Neki azért nem találunk
melltartót, mert nagy a melle, nekem pedig azért, mert kicsi. Na
mindegy.
- Mit szeretnél csinálni? – tettem fel a kérdést remélve, hogy semmi olyan program, amiért emberek közé kell mennem.
- Nem tudom – hmm,
tipikus válasz. Ezután érkeznek a tervei általában. – Elmehetnénk
vásárolni, sétálni, fagyizni – teljes lelkesedéssel sorolta a
programokat, majd ránézett az arcomra, ahol nyoma sem volt a „ jajj, de
szupcsi, induljunk!" érzelemnek. – Vagy kiülhetünk a parkba beszélgetni –
mondta szem forgatva.
- Az utolsó tökéletes lesz – motyogom, és elindulunk a parkba teljes csendben. Valami baj van.
Ameddig le nem ülünk
egy padra, ami a legtávolabb van az emberektől, és el nem szívjuk a
cigit, nem hozom fel a szótlanságát. De miután vagy tíz percet ültünk
teljes csendben, nem bírtam tovább.
- Jó, mi a baj? rám néz, mint, aki azt sem tudja, miről beszélek.
- Semmi – válaszol szűkszavúan.
- Aha, semmi – forgatom meg a szememet. – Soha nem tudsz csendben maradni, most megy egy szót sem szóltál eddig.
- Szakítottunk Adammel – hadarja el.
- Mi? – lepődök meg. Ők
voltak az álompár. Akik soha nem veszekedtek, és évek óta együtt voltak.
Boldogság, szerelem, meg minden.
- Azt állította, elkapott valamilyen nemi betegséget tőlem – suttogja lehajtott fejjel, mire felnevetek.
- Pont tőled? Maradj már! – ölelem át, ő pedig a vállamon sír.
Soha nem voltam jó az
emberek vigasztalásában. Általában megöleltem őket – ha beszélhetek
többes számban -, hogy tudják, én ott vagyok, és nekem kisírhatják
magukat. Alexnek általában elég volt. Szóval most is megtartottam jó
szokásomat, végig hallgattam és ennyi. Rávett, hogy együnk egy fagyit –
amiért emberek közé kellett mennünk, amit elég nehezen bírtam, de érte
bármit.
Gyorsan ment az idő,
így este hétkor estem be az ajtón, ettem pár falatot, közben anyunak
nagy vonalakban elmeséltem mindent, és mentem is a szobámba. Lefeküdtem
az ágyra, és mosolyogva vettem fel a PWM-et, tudva, nem sokára abban a
világban leszek, amiben szeretek élni.
A rendszer a
fővárosba teleportált, ahol hemzsegtek az emberek. Mindenféle
hirdetéseket ordibáltak, vagy épp próbáltak beszélgetni. Nem szerettem
ott lenni, túl zsúfolt volt.
Szóval felültem a
sárkányomra, és kirepültem a szokásos helyemre. Sajnos Blackhaze hamar
felfedezte, hogy online vagyok, így jött is az üzenet, hogy elkezdte az
újoncok tesztelését, bevesz a társaságba, folytassam. Unottan
sóhajtottam, miközben rányomtam a „fogad" gombra. A térképen megnéztem,
merre vannak, és odarepültem. Egy rakat kezdő és egy-két haladó várt
rám.
Amint odaértem, az egyik felnevetett:
- Én nem
fogok egy lánnyal harcolni – kijelentésére felhúztam a szemöldököm.
Megnéztem a páncélját, amiből az jött le, hogy nem ért a kasztjához. Ő
is paladin (lovagszerű szerk. megj.), akárcsak én, és ez egy nagyon
érdekes párbaj is lehetett volna, ha tudja használni a karakterét.
- Miért nem? . mosolyogtam rá. – Nem szégyen kikapni egy lánytól. Na, gyere, veled kezdem – sétáltam elé, és hívtam ki.
- K, fogd vissza magad, adj esélyt nekik! – figyelmeztetett Black, mire bólintottam.
A visszaszámlálás
elkezdődött, majd a párbaj is. Hiába ütött, nem sebzett túl sokat,
életerőre gemelt, azzal semmit nem ér el. Mikor meguntam, lesokkoltam,
amiből kijött egy varázslattal, gondoltam. Azután egyből bénítottam, és
pár varázslattal megvertem.
- Bocsesz – nyújtottam felé a kezem, de eltűnt. Sértődős nagy arcú.
- Na, vele kell párbajozni, és ő dönt a sorsotokról – mondta mosolyogva Black, mire szemet fogattam.
A klánunk kicsi volt,
alig hatvan-hetven emberrel, ebből három vezető. Kettő a PvE szekciót
irányította, míg egyedül rám maradt a PvP rész. Black úgy gondolta, hogy
megbirkózom vele, ami eleinte nehezen ment, de miután megtanultam
használni a karakterem, nem volt ellenségem. Néha egy-két
figyelmetlenség miatt vesztettem párbajt, de semmi több. Black viszont
úgy gondolta, ez az ő érdeme, és elszállt magától, ami engem irritált.
Nagyon.
2015. augusztus 31., hétfő
Üdvözlés
Üdvöz légy, idegen, ki idetévedtél!
Jó, hagyjuk a süket dumát. Szóval, üdv a blogon, remélem, nem "rohansz" el egyből, amint megnyitod, és ezt elkezded olvasni. Nagy vonalakban dolgok rólam iiiiiiiiimádok írni, van egy macskám, épp éhes vagyok (lehet, hogy megeszem a tevét, ami a kertben van). Komolyra fordítva a szót: ez a történet nem a tipikus "találkoznak, összejönnek, szakítanak, összejönnek, etye-petye, gyermeknemzés, házasság, stbstbstb." lesz. Megpróbálom olyanra megírni, amit még nem olvastatok fanfictionban. A menüpontoknál van egy "Rövidítések" cucclika, ott megtaláltok mindent, amire szükségetek van, ha mégsem, akkor írjatok valahol, hogy "te birka, én ezt nem nagyon értem, magyarázd má' el, hogy mi ez". Ja, igen, nem vagyok kannibál, szóval nem kell tőlem félni. Röviden a történetet is leírom nektek, mert én nagyon jó szívű vagyok (ez a leírom a sztorit dolog annyit jelent, hogy összetákoltam pár mondatot, ami nagyon ködösen elmondja, hogy mi lesz a történetben, és valószínűleg teeeeljesen félrevezet titeket, de nem baaaaj). Történet!
Esett az eső, körülöttünk rengetek ember, de minket ez pont nem érdekelt. Végre találkoztunk. Végre megölelhettem. Végre beszélhettem vele. Végre megtudtam, ki is ő valójában, és hogy én ki vagyok. Peyton Hamsworth, eddig egy virtuális világban éltem, ahol a legjobbak közé tartoztam. Egy virtuális világban, ahol megtapasztaltam a szerelmet, a csalódást, és ez most a valóságban is megtörténik. Viszont már tudom, hogy kezelni - vagy nem. Peyton Hamsworth vagyok, és elcsábítottam Louis Tomlinsont.
Jó, hagyjuk a süket dumát. Szóval, üdv a blogon, remélem, nem "rohansz" el egyből, amint megnyitod, és ezt elkezded olvasni. Nagy vonalakban dolgok rólam iiiiiiiiimádok írni, van egy macskám, épp éhes vagyok (lehet, hogy megeszem a tevét, ami a kertben van). Komolyra fordítva a szót: ez a történet nem a tipikus "találkoznak, összejönnek, szakítanak, összejönnek, etye-petye, gyermeknemzés, házasság, stbstbstb." lesz. Megpróbálom olyanra megírni, amit még nem olvastatok fanfictionban. A menüpontoknál van egy "Rövidítések" cucclika, ott megtaláltok mindent, amire szükségetek van, ha mégsem, akkor írjatok valahol, hogy "te birka, én ezt nem nagyon értem, magyarázd má' el, hogy mi ez". Ja, igen, nem vagyok kannibál, szóval nem kell tőlem félni. Röviden a történetet is leírom nektek, mert én nagyon jó szívű vagyok (ez a leírom a sztorit dolog annyit jelent, hogy összetákoltam pár mondatot, ami nagyon ködösen elmondja, hogy mi lesz a történetben, és valószínűleg teeeeljesen félrevezet titeket, de nem baaaaj). Történet!
Esett az eső, körülöttünk rengetek ember, de minket ez pont nem érdekelt. Végre találkoztunk. Végre megölelhettem. Végre beszélhettem vele. Végre megtudtam, ki is ő valójában, és hogy én ki vagyok. Peyton Hamsworth, eddig egy virtuális világban éltem, ahol a legjobbak közé tartoztam. Egy virtuális világban, ahol megtapasztaltam a szerelmet, a csalódást, és ez most a valóságban is megtörténik. Viszont már tudom, hogy kezelni - vagy nem. Peyton Hamsworth vagyok, és elcsábítottam Louis Tomlinsont.
Nyitás: 2015.09.06.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)