Első

Sziasztok!
Meg is hoztam az Első részt! Remélem, tetszeni fog. Ha valamit nem értetek, akkor írjatok, és elmagyarázom. :)
U.i.: Kicsit rövidecske lett, de ez csak az első, a következő hosszabb lesz. :)

Reggel van. Hajnali háromkor feküdtem le aludni, addig Blackhaze-val beszéltem az összeolvadásról. Hihetetlen, mennyi cécó van az egésszel. Miért nem lehetek én is egy sima tag? Miért kell a vezetők közé tartoznom?

Miután meguntam a plafon bámulását, felkeltem, és a pizsamául szolgáló hosszú felsőben – amit a bátyámtól csórtam -, elindultam a konyhába. Szokás szerinte senki nem volt otthon, egyedül egy cetli várt rám az asztalon: ,, Kaját találsz, mosogass el, tegyél rendet a házban.". Jó, ez még rá ér. Most kell egy cigi.

Elég rossz szokás. Tizenöt évesen szoktam rá, annak már három éve, az oka pedig egy srác, de ő nem lényeges már.

Az asztalon van a telefonom, és a túl nagy csendre hivatkozva magamban berakok valami zenét. Nickelback. Egyszerűen imádom, de egyszer csak elhallgat, és belekezd valami – számomra – ismeretlen dalba. Biztos, hogy Alex hív, és amint a kijelzőre pillantok, be is bizonyosodik.

- Igen? – kérdezem, miközben a füstöt fújom ki.

- Neked is szia! – köszönt. – Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk?

- Ühm, tudod, most keltem fel, és még... -kezdek bele a tiltakozásba, de hangja megállít.

- Akkor húsz perc múlva előttetek. Szia! – és mielőtt újrakezdhetném a tiltakozást, leteszi a telefont.

Remek. Elnyomtam a cigiből maradt csikket, és bementem a szobámba. Nos, illene részleteznem, gondolom. Fekete falak, van egy íróasztalom a bal oldalon, bár azt, hogy minek, nem tudom. Mellette egy szekrény, szemben az ágyam, és az utolsó falon pedig az ablak van. Nos, nem túl tágas, két embernél több állva nem nagyon fér el benne.

Most, hogy ez is megvolt, nekiállhatnék a készülődésnek. Rühellek vásárolni, ez a ruháim számán is meglátszik, amik teljesen könnyen elférnek a szekrényemben, de ha mégsem, találnak helyet itt-ott a szobában, például a földön a pizzás doboz mellett. Jé, ez még tiszta. A mai napra megfelel. Gondoltam magamban, és felkaptam egy felsőt. Elhúztam a függönyt egy pillanatra, mire a napfényei kiégették a retinámat, ezért gyorsan vissza is húztam.

Süt a nap, ami azt jelenti, hogy meleg van, ami azt jelenti, hogy nem húzhatok feketét, mert ropogósra sülnék, és Alex simán megehetne ebédre. Remek. Akkor marad a cicanaci, és lógós felső, ami eltakarja a nem publikus helyeket a testemen. Kifésültem a rövid hajamat, ami még ezután is úgy nézett ki, mint egy szénaboglya, sminkkel – szemceruza, spirál – próbáltam javítani az arcomon, több, de inkább kevesebb sikerrel.

Felhúztam a napszemüvegem a fejemre, hogy tartsa valamennyire a hajam, a konyhába menet belenéztem az egész alakos tükörbe, végigmértem magam, vicsorogtam egyet, és nyugtáztam, én mindent megtettem.

Felkaptam a cigis dobozom, és már ki is léptem az ajtón. Bezárva azt indultam el az úton, miközben a szememre csúsztattam a napszemüvegem, hogy ne égesse ki a nap a retinámat, és elindultam Alexék lakása felé egy szál cigivel a számban.

Pár perc múlva észre is vettem barátnőmet a hajáról, ugyanis a barna szín mellett szőke melírcsíkok

voltak a hajában, amik már egy kilométerről világítottak. Ahogy odaért hozzám, és megölelt, újra rá kellett jönnünk, hogy alacsonyabb nálam sokkal. A mellemig ér, akarom mondani a mellem helyéig. Nem kell köntörfalazni, engem Isten nem áldott meg nagy dudákkal, nem úgy, mint Alexet. Neki azért nem találunk melltartót, mert nagy a melle, nekem pedig azért, mert kicsi. Na mindegy.

- Mit szeretnél csinálni? – tettem fel a kérdést remélve, hogy semmi olyan program, amiért emberek közé kell mennem.

- Nem tudom – hmm, tipikus válasz. Ezután érkeznek a tervei általában. – Elmehetnénk vásárolni, sétálni, fagyizni – teljes lelkesedéssel sorolta a programokat, majd ránézett az arcomra, ahol nyoma sem volt a „ jajj, de szupcsi, induljunk!" érzelemnek. – Vagy kiülhetünk a parkba beszélgetni – mondta szem forgatva.

- Az utolsó tökéletes lesz – motyogom, és elindulunk a parkba teljes csendben. Valami baj van.

Ameddig le nem ülünk egy padra, ami a legtávolabb van az emberektől, és el nem szívjuk a cigit, nem hozom fel a szótlanságát. De miután vagy tíz percet ültünk teljes csendben, nem bírtam tovább.

- Jó, mi a baj? rám néz, mint, aki azt sem tudja, miről beszélek.

- Semmi – válaszol szűkszavúan.

- Aha, semmi – forgatom meg a szememet. – Soha nem tudsz csendben maradni, most megy egy szót sem szóltál eddig.

- Szakítottunk Adammel – hadarja el.

- Mi? – lepődök meg. Ők voltak az álompár. Akik soha nem veszekedtek, és évek óta együtt voltak. Boldogság, szerelem, meg minden.

- Azt állította, elkapott valamilyen nemi betegséget tőlem – suttogja lehajtott fejjel, mire felnevetek.

- Pont tőled? Maradj már! – ölelem át, ő pedig a vállamon sír.

Soha nem voltam jó az emberek vigasztalásában. Általában megöleltem őket – ha beszélhetek többes számban -, hogy tudják, én ott vagyok, és nekem kisírhatják magukat. Alexnek általában elég volt. Szóval most is megtartottam jó szokásomat, végig hallgattam és ennyi. Rávett, hogy együnk egy fagyit – amiért emberek közé kellett mennünk, amit elég nehezen bírtam, de érte bármit.

Gyorsan ment az idő, így este hétkor estem be az ajtón, ettem pár falatot, közben anyunak nagy vonalakban elmeséltem mindent, és mentem is a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, és mosolyogva vettem fel a PWM-et, tudva, nem sokára abban a világban leszek, amiben szeretek élni.

A rendszer a fővárosba teleportált, ahol hemzsegtek az emberek. Mindenféle hirdetéseket ordibáltak, vagy épp próbáltak beszélgetni. Nem szerettem ott lenni, túl zsúfolt volt.

Szóval felültem a sárkányomra, és kirepültem a szokásos helyemre. Sajnos Blackhaze hamar felfedezte, hogy online vagyok, így jött is az üzenet, hogy elkezdte az újoncok tesztelését, bevesz a társaságba, folytassam. Unottan sóhajtottam, miközben rányomtam a „fogad" gombra. A térképen megnéztem, merre vannak, és odarepültem. Egy rakat kezdő és egy-két haladó várt rám.

Amint odaértem, az egyik felnevetett:

- Én nem fogok egy lánnyal harcolni – kijelentésére felhúztam a szemöldököm. Megnéztem a páncélját, amiből az jött le, hogy nem ért a kasztjához. Ő is paladin (lovagszerű szerk. megj.), akárcsak én, és ez egy nagyon érdekes párbaj is lehetett volna, ha tudja használni a karakterét.

- Miért nem? . mosolyogtam rá. – Nem szégyen kikapni egy lánytól. Na, gyere, veled kezdem – sétáltam elé, és hívtam ki.

- K, fogd vissza magad, adj esélyt nekik! – figyelmeztetett Black, mire bólintottam.

A visszaszámlálás elkezdődött, majd a párbaj is. Hiába ütött, nem sebzett túl sokat, életerőre gemelt, azzal semmit nem ér el. Mikor meguntam, lesokkoltam, amiből kijött egy varázslattal, gondoltam. Azután egyből bénítottam, és pár varázslattal megvertem.

- Bocsesz – nyújtottam felé a kezem, de eltűnt. Sértődős nagy arcú.

- Na, vele kell párbajozni, és ő dönt a sorsotokról – mondta mosolyogva Black, mire szemet fogattam.

A klánunk kicsi volt, alig hatvan-hetven emberrel, ebből három vezető. Kettő a PvE szekciót irányította, míg egyedül rám maradt a PvP rész. Black úgy gondolta, hogy megbirkózom vele, ami eleinte nehezen ment, de miután megtanultam használni a karakterem, nem volt ellenségem. Néha egy-két figyelmetlenség miatt vesztettem párbajt, de semmi több. Black viszont úgy gondolta, ez az ő érdeme, és elszállt magától, ami engem irritált. Nagyon.