Második

Hajnali három körül üzenetem jött Candystripertől:
,,Mit csinálsz te az Allis fővárosban?"
,, Gyere az emberek kezdőhelyére!" - írtam mosolyogva, amire nem jött válasz, így elindultam az említett helyre.
   Pár perc várakozás után megérkezett ő is, leszálltam a földre, és irtottam a kicsiket. Ez egészen addig volt poénos, ameddig a nagy szintűek fel nem fedeztek minket. Egy-két játékossal elbántunk, de mikor a számuk tíz-húszra nőtt, úgy gondoltuk, ideje lelépni, szóval egy fa tetejéről Orgrimmarba teleportáltunk, ahol még most is nagy volt a nyüzsgés, hiszen a világ minden pontjáról vannak játékosok és, ha itt éjszaka van, ott nappal és a többi.
   Kimentünk a főváros elé, és csak nézegettük a párbajozókat, amikor észrevettem, hogy levelem van. Elrohantam a legközelebbi ládához, de csak a játékot üzemeltető cégtől kaptam a szokásos üzenetet, miszerint senkinek ne mondjak semmit a tartózkodási helyemről, a családomról stb., ugyanis nem rég volt egy gyilkosság, mikor a játékos túl sok adatot osztott meg magáról, és játék közben elvágták a torkát.
   Lepattantam a főnixemről, Candy felé mutatva a kardommal elkezdtem kiabálni:
- Te, meleg, gyere, had verjelek el! - nevettem el a végét.
Odajött a pegazusával - még most is utálom érte, nem sok ember engedheti meg magának, hogy megvegye, ugyanis valódi pénzbe kerül, és nem túl olcsó mulatság.
-Nekem szóltál, te nyomorék? - kérdez vissza, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, mindig ezt csináljuk.
- Nyomorék? - kérdezem idegesen, ekkor már mindenki, aki kint van, minket néz. Kérdésemre bólint egyet, lepatta na pegazusáról, és odajön hozzám.
- Kynareth ki fogja csinálni - hallok egy halk suttogást a tömegből, mire mosolyogva nyomok a párbaj elfogadására.
- Meg foglak ölni - nézek Candy szemébe mosolyogva, mikor a számláló elindul.
- Alig várom - mosolyog ő is elszántan, és tesz pár lépést hátra.
3... 2... 1...
Rám fut, lestunnol, és ütni kezd. Hagyom. Kell az izgalom, bár látom rajta, hogy meglepődött. Amint lejár a stun, én támadok. Nem a megszokott a forgatókönyv. Lerepetance-olom (egy spell szrk. megj.), amiből trinket segítségével jön ki. Felnevetek, és stunnolom. Minden spellemmel ütni kezdem, sehogy nem tudja érvényteleníteni a stunt, szóval fél élete van, mikor kijön belőle. Hátrébb fut, újabb stun két másodpercig. Már indul a kezében a kard, de reflexemnek köszönhetően kivédem sajátommal. Most jön az igazi csata, jóformán varázslatok nélkül. Csak az erő és a reflexek, az időzítés számít. Teljesen átadom magam a csatának. Mikor kardjával végigszánt bal kezemen, lelassul az idő. Szemébe nézek, és érzek valami furcsát, amit eddig soha. Nem a fájdalomról beszélek, nem is az adrenalinról, ez valami más. Összehúzom a szemem, az idő újra felgyorsul, vele együtt az ütéseim sebessége is. Már nem Peyton irányít, már Kynareth az úr. Látom szemén a félelmet, a meglepődöttséget, soha nem látott még így. Én sem magam.
   Mikor vége a csatának, akkor sem hagyom abba az ütést. Nem védekezik, nem tudom megsebezni. Őrök fognak le, én pedig akkor veszem észre a csendet, a fáradtságtól földön fekvő barátomat, a csodálkozó tekinteteket. Körbenézek, nem értek semmit. Mi  volt ez az egész? Soha nem tudta átvenni az irányítást felettem a karakter. Senki felett. Ez lehetetlen, de úgy tűnik, mégsem. Ránézek barátomra, s szomorúan tátogom neki:
- Sajnálom! - és már a főnixemen ülök repülve a semmibe.
Mi volt ez az egész? Lehetetlen, hogy elveszítsem az irányításom a karakterem felett. Legalábbis idáig ezt gondoltam.
,,Héj, hova tűntél?" - jött az üzenet Candítől.
Megölni nem tudom párbajom kívül, de az ütéseket ugyanúgy érzi, és igaz, hogy legyengíti őket a rendszer, de akkor is fáj. Én pedig nem kíméltem őt. Egyáltalán nem.
,,Sajnálom." - küldöm neki válaszként, mikor egy sziklán ülve nézem a virtuális napfelkeltét. Meglátom az első fénysugarat, és kijelentkezek.
   Sóhajtva veszem le a fejemről a PWM-et, a telefonomat keresve teszem le a kis szekrényre a sisakot. 6:43. Hulla fáradt vagyok, és kell egy cigi.
   Kimegyek a teraszra, s füstölögve nézem végig a - nem virtuális - napfelkeltét. Akarom mondani, nézném, ha a ház ott szemben nem takarná el az egészet. Az utcán öreg nénik, bácsik sétálnak, megjegyzem, reggel hét óra sincs. Soha nem értettem őket. Mindig mondják, hogy ők milyen fáradtak, és nem akarnak semmit csinálni, de senki nem mondja nekik, hogy menjenek oda vagy csinálják ezt meg azt. Ha én idős leszek, tuti, nem csinálok majd semmit.
   Mikor elszívtam a cigit, elindultam a szobámba, de útközben benéztem anyuhoz, aki az igazak álmát aludta, a hangokból ítélve a bátyám is. Horkolásába az egész ház beleremegett.
   Hullaüzemmódban elcsászkáltam az ágyig, amibe szó szerint beborultam pofával előre, de már nem érdekelt. Mire leért a fejem, már aludtam.
   Arra ébredtem, hogy valaki egy serpenyőt ütöget egy fakanállal a fülem mellett. Kipattant a szemem az ijedtségtől, így megláttam az idióta bátyámat. Visszacsukom a szemem, felmutatom neki a középső ujjamat, mire meghallom hülye röhögését.
- Ébredj fel, te nyomi!
- Hagyj már, Aaron! - motyogom a párnába.
- Mindjárt raid, te lusta dög. Kell a DPS-ed - magyarázza ébresztésem okát. Igen, ő is egy büdös kocka, volt kitől tanulnom.
- Kávét - nyújtom a jobb kezem, mire érzem a bögre fület ujjaim között -, cigit! - nyújtom ki érte a másik kezem, mire a doboz nálam landol. Fáradtan kifújom a levegőt és felülök. Elindulok a teraszra, de mielőtt kilépnék a szobából, hátranézek. - Jössz? - kérdezem, de a választ nem várom meg.
   Lassan kortyolom a kávét, szívom a cigit, a ház előtt elhalad egy-egy autó, de amúgy teljes a csend. Aaronnal nem igazán vagyunk jó testvérek, sőt. Egyenesen rossz testvérek vagyunk. Valahogy nincs meg az a szeretet, ami másoknál igen. Keveset beszélgetünk, akkor is a játékról, a frissítésekről vagy éppen arról, hogy valami esemény lesz.
   Régebben, mikor játszani kezdtünk, ő hamarabb kiismerte a karakterét, és hamar a legjobb resto sámán lett. Akkoriban menőnek találtam, és mindenkinek elmondtam, kinek is a húga vagyok, így mindig volt klánom. A legjobbak vadásztak rám, remélve, hogy én is olyan jó vagyok, mint ő. Az ellenkezője hamar bebizonyosodott.
   Aztán volt egy idő, mikor a Real Life-ot toltam, nem lett jó vége. Kissé összetört egy srác, akkor változtam meg teljesen. Nem bíztam az emberekben, megválogattam, kit engedek közel magamhoz, már nem engedtem, hogy kihasználjanak, talpra álltam. Elvesztettem majdnem minden barátomat, de nem izgatott. Senki nem volt mellettem, mikor padlón voltam, saját erőmből álltam fel. Akkor varrattam az első tetoválásom, ami a bal lapockámon van: ,, If I give up after the first strike, than I failed as a warrior." (Ha feladom az első ütés után, akkor elbuktam, mint harcos. szerk. megj.) Rá egy hónapra jött a piercing a számba, és a barátságos, kedves Peyton temetésének a napja is bekövetkezett.
   Akkor tértem vissza a játékba már a PWM segítségével Kynarethként, ami elég nehézkesen indult. Minden nehezebb volt, újra kellett tanulni a játékot, senki nem tudta, ki vagyok, nem voltak ismerőseim, de kiharcoltam magamnak azt, ahol most tartok. Megérdemlem.
- Menjünk már, nyomi! - ránt ki bambulásomból Aaron. Bólintok, szívok még egy slukkor a cigiből, elnyomom a hamutartóba a csikket, lehúzom a maradék - már hideg - kávét, és elindulunk. - Ott találkozunk - búcsúzik Aaron, én pedig életemben először félek visszamenni abba a világba.
Nem akarom, hogy megismétlődjön, ami hajnalban történt, és annak Aaron is tanúja legyen, meg még több ember. De nincs mit tennem, ha nem megyek, addig üti ez az idióta az ajtómat, amíg be nem töri. Szóval marad az, hogy uralkodnom kell magamon. Na, meg a karakteremen.


Sziasztok, babócák! Meghoztam a második részt, remélem tetszett. Ha igen, akkor hagyjatok nyomot magatok után. Sajnálom, hogy egy ideig nem volt rész, most már megpróbálok hetente legalább egyet hozni. Üdv, csók, pacsi, minden! :D