Az utolsó boss előtt állunk, már mindenki fáradt, de nincs pihenés. A PWM egyetlen hátránya, hogy nem mondhatod,azt, hogy ,,pill, kimegyek cigizni"mert, ha kilépsz a játékból, buktad a raidet, szóval teljesen idegesen téped a hajat a sok idióta miatt, hogy a legegyszerűbb taktikákat is elrontják. De, ha minden jól megy, már csak - maximum - fél óra, és megszabadulok.
- A színes szarból kiállsz, ha alacsony hp-n vagyunk, healelsz, mint az őrült - fejezi be a taktikát Aaron. - Mindenki értette? - teljes a csend, szóval igen. - Akkor buff, és Kyna - néz felém -, told meg azt a DPS-t, mert eddig elég gyér volt - jegyzi meg, mire megforgatom a szemem, és morgokegyet. Bekaphatja.
Eddig nem volt baj, úgy néz ki, a hajnali csak egy hiba volt a szerver részéről, szóval most mindent bele fogok adni.
- Jó - húzom ki a kardom a helyéről -, csak kezdjük már - türelmetlenkedek.
A tankunk Aaron megerősítésére vár, aki bólint, így kezdődik a harc. Nincs is baj egészen addig, ameddig magamra nem húzom a bosst, aki engem kezd ütni. Az első ütéstől földre kerülök, de mielőtt lecsaphatna a baltájával, felpattanok, és kivédem az ütést a vékonyka kardommal.
- Healeljétek, és szedje már le róla a tank! - hallom Aaron kiáltását a távolból, de nem azzal foglalkozok. Belenézek az orkszerű, gigantikus szörny szemébe, és minden felgyorsul. Ugrok egyet, így a vállán kötök ki, nyakába szúrom a pengém, mire felordít, kapálózni kezd, ennek következtében ledob magáról. Újra a földön vagyok. Látom, ahogy emeli a baltáját, gyorsan cselekszem: felkapom a mellettem heverő kardot, így a kettőből egy x-et képezve, ami megállítja a szörny halálos csapását. Az idő lelassul, Aaron újra ordít valamit, de mát nem értem. Csak a szörny undorító, vérben forgó szemére tudok koncentrálni és az előtörő érzésre. Nem, nem lehet. Nem hagyhatom újra, de már késő. Visszalököm a baltát, eldobom a nem rég szerzett kardot, és már elveszítve az irányítást kezdem ütni a bosst. Érzem a bekapott csapásokat, hallom Aaron hangját, amint azt ordítja, csak engem healeljenek, érzem a kardom, ahogy a szörnyet sebzi, de semmi mást. Mindenki üti, varázslatokkal bombázza a bosst, pár közülük engem talál el, de nem adom fel. A szörny megölne. Harcolnom kell!
Teljesen elveszítem az irányítást, semmit nem érzékelek, csak az jár a fejemben, hogy végeznem kell vele, mert ha nem, ő teszi meg velem. Erre a gondolatra csapásaim felgyorsulnak, majd a szörny az egyik pillanatban összerogy, és elterül. Megcsináltam. Térdre borulok, légzésem gyors, a külvilágot még mindig nem érzékelem. Újra megtörtént, valami változik. Valami változik, és ennek nem lesz jó vége. Nem veszíthetem el az irányítást, nem szabad. Ki kell találnom valamit. Mikor belenéztem a szörny szemébe, úgy éreztem, ez már nem játék, az életemért küzdök. A karakterem küzdött az életéért.
- Ez mi a franc volt, Peyton? - érinti meg a vállam Aaron aggódva - vagy megijedve, nem tudom eldönteni. Nem nézek rá, előre bámulva válaszolok.
- Nem tudom.
- Kint megbeszéljük. Most lépj ki! - parancsol rám, én pedig szó nélkül jelentkezek ki, amilyen gyorsan csak tudok ott hagyva a kíváncsi tekinteteket, amik mögött félelem és rengeteg kérdés lapul.
Már a harmadik cigit szívom egymás után, Aaron mellettem ül, de nem szól semmit, anya bent főz teljes nyugalommal, fogalma sincs arról, hogy a lányának baja van. Én pedig szétrobbanok lassan az idegtől, mikor Aaron megszólal.
- Jelentened kell az oldalon, nagyon sok ember látta, élőközvetítés ment - szavaira jobban lesokkolok. Nem hiszem el. Amit nehezen felépítettem, romba dől, mert a karakterem átvette az irányítást. Ez az egész kibaszottul abszurd. Nem történhet ilyesmi. Ha nem én élem át, el sem hiszem, nevetek egy jót.
- Abbahagyom a játékot - jelentem be halkan, mire bátyám semmit nem mond, csak feláll és bemegy.
A távolban hallom a telefonom csörgését, kezemmel kutatva - még csukott szemmel - tapogatózom, s végül megtalálom a párna alatt - ezért szólt a "távolból", értem.
- Peyton! - szólok vele álmos hangon.
- Szia, Pey! - visít bele egy irritáló hang - mire elhúzom a fülemtől a telefont, és vágok egy fintort -, amit nem tudok kihez kötni.
- Ki a franc vagy? - nyomok el egy ásítást.
- Claire, az osztálytársad úgy három éve - vált át flegmába. Keresgélek az agyamban, Claire. Claire. Claire. Ja, hogy az a Claire. Claire Williams, aki ki nem állhat, és én sem őt. A fél suli átment rajta csak azért, mert szőke és nagy mellei vannak. Titokban viszont ő is egy kocka. De vajon mi a francot akarhat tőlem?
- Mit akarsz? - morgok.
- Nincs kedved találkozni? - nyávogja. A nagy Claire találkozni akar velem?
- Jól kezdted a mondatot - nyomom ki a telefont.
Idióta ribanc. Ebben a pár másodpercben is leszívta az agyam. Kell egy cigi. Igen, talán túl sokat cigizek, de valamiben meg kell halni, nemde?
- Kész a vacsora - szól anya, mikor a konyhán áthaladva felkapom a cigimet.
- Oké! - motyogom, későn jut eszembe, hogy játszanom kellene, hogy minden rendben.
- Minden rendben? - húzza fel a szemöldökét, mire megforgatom a szemem.
- Persze - morgom, és már ott sem vagyok.
Soha nem volt jó a kapcsolatunk, nem beszéltünk meg semmit, most sem neki öntöm majd ki a szívem. Főleg nem egy olyan játékról, amiről fogalma sincs. Úgy is abbahagyom, nincs értelme, ha nem én harcolok.
Bemegyek a fürdőbe, beállok a zuhany alá, megengedem a forró vizet, ami csak folyik le testemen. Végignézek magamon. Két évvel ezelőtt egy mosolygó, kedves lány nézett vissza rám, akinek rengeteg barátja volt. Aztán jött a törés, és most úgy nézek ki, mint akitől akkoriban féltem, megvetettem. Piercing, tetoválás, a hosszú barna lokniknak nyoma sincs, de ez így van rendjén. Amit akkor jónak láttál, ne bánd meg soha, anélkül nem lennél az, aki. A hegek nélkül, a fájdalom nélkül, a kitartás nélkül nem lennék itt. Nem erősödtem volna meg, nem lennék harcos.
Zuhany után kibattyogtam a konyhába, szedtem egy tányér nem tudom, micsodát - de szagra jó, csak ehető -, és bevonultam a szobámba. Az első falat után eldöntöttem, hogy nem kell pizzát rendelni, anya ma ehetőt főzött.
Miután betáplálom a még mindig nem tudom, micsodát, egy cigi mellett agyalok, hogy is köszönjek el Candytől és a többiektől valószínűleg örökre. Soha nem voltam jó a búcsúzkodásban, nem tudtam, mit mondjak, legszívesebben ki is hagynám az egészet, de nem lehet.
Hallom az ajtó nyitódását, majd egy tompa csapódást, Aaron ül le mellém egy cigizel a szájában. Nem szól hozzám, haragszik valamiért - gondolnám, ha ez nem lenne megszokott, de az. Teljes a csend, elszívom a cigim, és bemegyek. A szobámba belépve a PWM-re nézek. Abba kell hagynom, de a csúcson hagyom abba. Ez olyan, mintha feladnám. Kynareth, mit tenne? Valószínűleg szembenézne a problémával, és megoldaná, de én nem Kynareth vagyok, hanem Peyton Hamsworth, tanuló.
Sóhajtva kezembe veszem a készüléket, lefekszem az ágyamra, és utoljára felhúzom, hogy hazatérhessek elbúcsúzni, ha nem is örökre, egy időre biztosan. Kifújom a levegőt, lehunyom a szemem, és már repülök is.
Otthon vagyok, a fővárosban. Mint mindig, sok az ember, fel sem tűnik senkinek, hogy ott vagyok. Megállok a főtéren, körbenézek, szomorúan ülök fel a lila főnixemre. Utoljára repülök ki a főkapu felett, fentről nézve a párbajozókat.
A rendszer jelez, hogy levelem jött, így leszállok egy ládához, hogy megnézzem, kitől. De ami ott fogad, arra nem számítok. Levelek olyan játékosoktól, akiket nem ismerek. Gratulálnak, segítséget kérnek. Mi történt itt? A boss. Aaron élőben közvetítette. Valószínűleg nagyon sokan nézték, hisz a játék legjobbjaival vittük végig a raidet először. Biztosan azt gondolják, alapból így harcolok. Az utolsó levél a rendszertől jött:
,, Kedves Kynareth!
A Blizzard (a játékot üzemeltető cég szrk. megj.) nevében gratulálunk neked, te vagy a világ legjobb World of Warcraft játékosa, jutalmad egy év ingyenes játék, és olyan tárgyak, amiket a játékosoknak meg kell vásárolniuk - ezeket a következő belépésedkor kapod meg.
Üdvözlettel: Blizzard team"
Mi a franc? Az adminok sem tudják mi történt? Mi folyik itt?
Sziasztok, manócskák!
Amint látjátok, meghoztam a részt. Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek, hogy tudjam, tetszik-e, amit csinálok,vagy változtassak valamin. Ha van olyan dolog, amit nem értetek, azt is nyugodtan írjátok meg, és elmagyarázom. Remélem tetszett a rész, ha igen, hagyjatok nyomot!
U.i.: Szeretném megköszönni a feliratkozóimat, nagyon sokat jelentenek nekem! :) <3
2015. október 16., péntek
2015. október 3., szombat
Második
Hajnali három körül üzenetem jött Candystripertől:
,,Mit csinálsz te az Allis fővárosban?"
,, Gyere az emberek kezdőhelyére!" - írtam mosolyogva, amire nem jött válasz, így elindultam az említett helyre.
Pár perc várakozás után megérkezett ő is, leszálltam a földre, és irtottam a kicsiket. Ez egészen addig volt poénos, ameddig a nagy szintűek fel nem fedeztek minket. Egy-két játékossal elbántunk, de mikor a számuk tíz-húszra nőtt, úgy gondoltuk, ideje lelépni, szóval egy fa tetejéről Orgrimmarba teleportáltunk, ahol még most is nagy volt a nyüzsgés, hiszen a világ minden pontjáról vannak játékosok és, ha itt éjszaka van, ott nappal és a többi.
Kimentünk a főváros elé, és csak nézegettük a párbajozókat, amikor észrevettem, hogy levelem van. Elrohantam a legközelebbi ládához, de csak a játékot üzemeltető cégtől kaptam a szokásos üzenetet, miszerint senkinek ne mondjak semmit a tartózkodási helyemről, a családomról stb., ugyanis nem rég volt egy gyilkosság, mikor a játékos túl sok adatot osztott meg magáról, és játék közben elvágták a torkát.
Lepattantam a főnixemről, Candy felé mutatva a kardommal elkezdtem kiabálni:
- Te, meleg, gyere, had verjelek el! - nevettem el a végét.
Odajött a pegazusával - még most is utálom érte, nem sok ember engedheti meg magának, hogy megvegye, ugyanis valódi pénzbe kerül, és nem túl olcsó mulatság.
-Nekem szóltál, te nyomorék? - kérdez vissza, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, mindig ezt csináljuk.
- Nyomorék? - kérdezem idegesen, ekkor már mindenki, aki kint van, minket néz. Kérdésemre bólint egyet, lepatta na pegazusáról, és odajön hozzám.
- Kynareth ki fogja csinálni - hallok egy halk suttogást a tömegből, mire mosolyogva nyomok a párbaj elfogadására.
- Meg foglak ölni - nézek Candy szemébe mosolyogva, mikor a számláló elindul.
- Alig várom - mosolyog ő is elszántan, és tesz pár lépést hátra.
3... 2... 1...
Rám fut, lestunnol, és ütni kezd. Hagyom. Kell az izgalom, bár látom rajta, hogy meglepődött. Amint lejár a stun, én támadok. Nem a megszokott a forgatókönyv. Lerepetance-olom (egy spell szrk. megj.), amiből trinket segítségével jön ki. Felnevetek, és stunnolom. Minden spellemmel ütni kezdem, sehogy nem tudja érvényteleníteni a stunt, szóval fél élete van, mikor kijön belőle. Hátrébb fut, újabb stun két másodpercig. Már indul a kezében a kard, de reflexemnek köszönhetően kivédem sajátommal. Most jön az igazi csata, jóformán varázslatok nélkül. Csak az erő és a reflexek, az időzítés számít. Teljesen átadom magam a csatának. Mikor kardjával végigszánt bal kezemen, lelassul az idő. Szemébe nézek, és érzek valami furcsát, amit eddig soha. Nem a fájdalomról beszélek, nem is az adrenalinról, ez valami más. Összehúzom a szemem, az idő újra felgyorsul, vele együtt az ütéseim sebessége is. Már nem Peyton irányít, már Kynareth az úr. Látom szemén a félelmet, a meglepődöttséget, soha nem látott még így. Én sem magam.
Mikor vége a csatának, akkor sem hagyom abba az ütést. Nem védekezik, nem tudom megsebezni. Őrök fognak le, én pedig akkor veszem észre a csendet, a fáradtságtól földön fekvő barátomat, a csodálkozó tekinteteket. Körbenézek, nem értek semmit. Mi volt ez az egész? Soha nem tudta átvenni az irányítást felettem a karakter. Senki felett. Ez lehetetlen, de úgy tűnik, mégsem. Ránézek barátomra, s szomorúan tátogom neki:
- Sajnálom! - és már a főnixemen ülök repülve a semmibe.
Mi volt ez az egész? Lehetetlen, hogy elveszítsem az irányításom a karakterem felett. Legalábbis idáig ezt gondoltam.
,,Héj, hova tűntél?" - jött az üzenet Candítől.
Megölni nem tudom párbajom kívül, de az ütéseket ugyanúgy érzi, és igaz, hogy legyengíti őket a rendszer, de akkor is fáj. Én pedig nem kíméltem őt. Egyáltalán nem.
,,Sajnálom." - küldöm neki válaszként, mikor egy sziklán ülve nézem a virtuális napfelkeltét. Meglátom az első fénysugarat, és kijelentkezek.
Sóhajtva veszem le a fejemről a PWM-et, a telefonomat keresve teszem le a kis szekrényre a sisakot. 6:43. Hulla fáradt vagyok, és kell egy cigi.
Kimegyek a teraszra, s füstölögve nézem végig a - nem virtuális - napfelkeltét. Akarom mondani, nézném, ha a ház ott szemben nem takarná el az egészet. Az utcán öreg nénik, bácsik sétálnak, megjegyzem, reggel hét óra sincs. Soha nem értettem őket. Mindig mondják, hogy ők milyen fáradtak, és nem akarnak semmit csinálni, de senki nem mondja nekik, hogy menjenek oda vagy csinálják ezt meg azt. Ha én idős leszek, tuti, nem csinálok majd semmit.
Mikor elszívtam a cigit, elindultam a szobámba, de útközben benéztem anyuhoz, aki az igazak álmát aludta, a hangokból ítélve a bátyám is. Horkolásába az egész ház beleremegett.
Hullaüzemmódban elcsászkáltam az ágyig, amibe szó szerint beborultam pofával előre, de már nem érdekelt. Mire leért a fejem, már aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki egy serpenyőt ütöget egy fakanállal a fülem mellett. Kipattant a szemem az ijedtségtől, így megláttam az idióta bátyámat. Visszacsukom a szemem, felmutatom neki a középső ujjamat, mire meghallom hülye röhögését.
- Ébredj fel, te nyomi!
- Hagyj már, Aaron! - motyogom a párnába.
- Mindjárt raid, te lusta dög. Kell a DPS-ed - magyarázza ébresztésem okát. Igen, ő is egy büdös kocka, volt kitől tanulnom.
- Kávét - nyújtom a jobb kezem, mire érzem a bögre fület ujjaim között -, cigit! - nyújtom ki érte a másik kezem, mire a doboz nálam landol. Fáradtan kifújom a levegőt és felülök. Elindulok a teraszra, de mielőtt kilépnék a szobából, hátranézek. - Jössz? - kérdezem, de a választ nem várom meg.
Lassan kortyolom a kávét, szívom a cigit, a ház előtt elhalad egy-egy autó, de amúgy teljes a csend. Aaronnal nem igazán vagyunk jó testvérek, sőt. Egyenesen rossz testvérek vagyunk. Valahogy nincs meg az a szeretet, ami másoknál igen. Keveset beszélgetünk, akkor is a játékról, a frissítésekről vagy éppen arról, hogy valami esemény lesz.
Régebben, mikor játszani kezdtünk, ő hamarabb kiismerte a karakterét, és hamar a legjobb resto sámán lett. Akkoriban menőnek találtam, és mindenkinek elmondtam, kinek is a húga vagyok, így mindig volt klánom. A legjobbak vadásztak rám, remélve, hogy én is olyan jó vagyok, mint ő. Az ellenkezője hamar bebizonyosodott.
Aztán volt egy idő, mikor a Real Life-ot toltam, nem lett jó vége. Kissé összetört egy srác, akkor változtam meg teljesen. Nem bíztam az emberekben, megválogattam, kit engedek közel magamhoz, már nem engedtem, hogy kihasználjanak, talpra álltam. Elvesztettem majdnem minden barátomat, de nem izgatott. Senki nem volt mellettem, mikor padlón voltam, saját erőmből álltam fel. Akkor varrattam az első tetoválásom, ami a bal lapockámon van: ,, If I give up after the first strike, than I failed as a warrior." (Ha feladom az első ütés után, akkor elbuktam, mint harcos. szerk. megj.) Rá egy hónapra jött a piercing a számba, és a barátságos, kedves Peyton temetésének a napja is bekövetkezett.
Akkor tértem vissza a játékba már a PWM segítségével Kynarethként, ami elég nehézkesen indult. Minden nehezebb volt, újra kellett tanulni a játékot, senki nem tudta, ki vagyok, nem voltak ismerőseim, de kiharcoltam magamnak azt, ahol most tartok. Megérdemlem.
- Menjünk már, nyomi! - ránt ki bambulásomból Aaron. Bólintok, szívok még egy slukkor a cigiből, elnyomom a hamutartóba a csikket, lehúzom a maradék - már hideg - kávét, és elindulunk. - Ott találkozunk - búcsúzik Aaron, én pedig életemben először félek visszamenni abba a világba.
Nem akarom, hogy megismétlődjön, ami hajnalban történt, és annak Aaron is tanúja legyen, meg még több ember. De nincs mit tennem, ha nem megyek, addig üti ez az idióta az ajtómat, amíg be nem töri. Szóval marad az, hogy uralkodnom kell magamon. Na, meg a karakteremen.
Sziasztok, babócák! Meghoztam a második részt, remélem tetszett. Ha igen, akkor hagyjatok nyomot magatok után. Sajnálom, hogy egy ideig nem volt rész, most már megpróbálok hetente legalább egyet hozni. Üdv, csók, pacsi, minden! :D
,,Mit csinálsz te az Allis fővárosban?"
,, Gyere az emberek kezdőhelyére!" - írtam mosolyogva, amire nem jött válasz, így elindultam az említett helyre.
Pár perc várakozás után megérkezett ő is, leszálltam a földre, és irtottam a kicsiket. Ez egészen addig volt poénos, ameddig a nagy szintűek fel nem fedeztek minket. Egy-két játékossal elbántunk, de mikor a számuk tíz-húszra nőtt, úgy gondoltuk, ideje lelépni, szóval egy fa tetejéről Orgrimmarba teleportáltunk, ahol még most is nagy volt a nyüzsgés, hiszen a világ minden pontjáról vannak játékosok és, ha itt éjszaka van, ott nappal és a többi.
Kimentünk a főváros elé, és csak nézegettük a párbajozókat, amikor észrevettem, hogy levelem van. Elrohantam a legközelebbi ládához, de csak a játékot üzemeltető cégtől kaptam a szokásos üzenetet, miszerint senkinek ne mondjak semmit a tartózkodási helyemről, a családomról stb., ugyanis nem rég volt egy gyilkosság, mikor a játékos túl sok adatot osztott meg magáról, és játék közben elvágták a torkát.
Lepattantam a főnixemről, Candy felé mutatva a kardommal elkezdtem kiabálni:
- Te, meleg, gyere, had verjelek el! - nevettem el a végét.
Odajött a pegazusával - még most is utálom érte, nem sok ember engedheti meg magának, hogy megvegye, ugyanis valódi pénzbe kerül, és nem túl olcsó mulatság.
-Nekem szóltál, te nyomorék? - kérdez vissza, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, mindig ezt csináljuk.
- Nyomorék? - kérdezem idegesen, ekkor már mindenki, aki kint van, minket néz. Kérdésemre bólint egyet, lepatta na pegazusáról, és odajön hozzám.
- Kynareth ki fogja csinálni - hallok egy halk suttogást a tömegből, mire mosolyogva nyomok a párbaj elfogadására.
- Meg foglak ölni - nézek Candy szemébe mosolyogva, mikor a számláló elindul.
- Alig várom - mosolyog ő is elszántan, és tesz pár lépést hátra.
3... 2... 1...
Rám fut, lestunnol, és ütni kezd. Hagyom. Kell az izgalom, bár látom rajta, hogy meglepődött. Amint lejár a stun, én támadok. Nem a megszokott a forgatókönyv. Lerepetance-olom (egy spell szrk. megj.), amiből trinket segítségével jön ki. Felnevetek, és stunnolom. Minden spellemmel ütni kezdem, sehogy nem tudja érvényteleníteni a stunt, szóval fél élete van, mikor kijön belőle. Hátrébb fut, újabb stun két másodpercig. Már indul a kezében a kard, de reflexemnek köszönhetően kivédem sajátommal. Most jön az igazi csata, jóformán varázslatok nélkül. Csak az erő és a reflexek, az időzítés számít. Teljesen átadom magam a csatának. Mikor kardjával végigszánt bal kezemen, lelassul az idő. Szemébe nézek, és érzek valami furcsát, amit eddig soha. Nem a fájdalomról beszélek, nem is az adrenalinról, ez valami más. Összehúzom a szemem, az idő újra felgyorsul, vele együtt az ütéseim sebessége is. Már nem Peyton irányít, már Kynareth az úr. Látom szemén a félelmet, a meglepődöttséget, soha nem látott még így. Én sem magam.
Mikor vége a csatának, akkor sem hagyom abba az ütést. Nem védekezik, nem tudom megsebezni. Őrök fognak le, én pedig akkor veszem észre a csendet, a fáradtságtól földön fekvő barátomat, a csodálkozó tekinteteket. Körbenézek, nem értek semmit. Mi volt ez az egész? Soha nem tudta átvenni az irányítást felettem a karakter. Senki felett. Ez lehetetlen, de úgy tűnik, mégsem. Ránézek barátomra, s szomorúan tátogom neki:
- Sajnálom! - és már a főnixemen ülök repülve a semmibe.
Mi volt ez az egész? Lehetetlen, hogy elveszítsem az irányításom a karakterem felett. Legalábbis idáig ezt gondoltam.
,,Héj, hova tűntél?" - jött az üzenet Candítől.
Megölni nem tudom párbajom kívül, de az ütéseket ugyanúgy érzi, és igaz, hogy legyengíti őket a rendszer, de akkor is fáj. Én pedig nem kíméltem őt. Egyáltalán nem.
,,Sajnálom." - küldöm neki válaszként, mikor egy sziklán ülve nézem a virtuális napfelkeltét. Meglátom az első fénysugarat, és kijelentkezek.
Sóhajtva veszem le a fejemről a PWM-et, a telefonomat keresve teszem le a kis szekrényre a sisakot. 6:43. Hulla fáradt vagyok, és kell egy cigi.
Kimegyek a teraszra, s füstölögve nézem végig a - nem virtuális - napfelkeltét. Akarom mondani, nézném, ha a ház ott szemben nem takarná el az egészet. Az utcán öreg nénik, bácsik sétálnak, megjegyzem, reggel hét óra sincs. Soha nem értettem őket. Mindig mondják, hogy ők milyen fáradtak, és nem akarnak semmit csinálni, de senki nem mondja nekik, hogy menjenek oda vagy csinálják ezt meg azt. Ha én idős leszek, tuti, nem csinálok majd semmit.
Mikor elszívtam a cigit, elindultam a szobámba, de útközben benéztem anyuhoz, aki az igazak álmát aludta, a hangokból ítélve a bátyám is. Horkolásába az egész ház beleremegett.
Hullaüzemmódban elcsászkáltam az ágyig, amibe szó szerint beborultam pofával előre, de már nem érdekelt. Mire leért a fejem, már aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki egy serpenyőt ütöget egy fakanállal a fülem mellett. Kipattant a szemem az ijedtségtől, így megláttam az idióta bátyámat. Visszacsukom a szemem, felmutatom neki a középső ujjamat, mire meghallom hülye röhögését.
- Ébredj fel, te nyomi!
- Hagyj már, Aaron! - motyogom a párnába.
- Mindjárt raid, te lusta dög. Kell a DPS-ed - magyarázza ébresztésem okát. Igen, ő is egy büdös kocka, volt kitől tanulnom.
- Kávét - nyújtom a jobb kezem, mire érzem a bögre fület ujjaim között -, cigit! - nyújtom ki érte a másik kezem, mire a doboz nálam landol. Fáradtan kifújom a levegőt és felülök. Elindulok a teraszra, de mielőtt kilépnék a szobából, hátranézek. - Jössz? - kérdezem, de a választ nem várom meg.
Lassan kortyolom a kávét, szívom a cigit, a ház előtt elhalad egy-egy autó, de amúgy teljes a csend. Aaronnal nem igazán vagyunk jó testvérek, sőt. Egyenesen rossz testvérek vagyunk. Valahogy nincs meg az a szeretet, ami másoknál igen. Keveset beszélgetünk, akkor is a játékról, a frissítésekről vagy éppen arról, hogy valami esemény lesz.
Régebben, mikor játszani kezdtünk, ő hamarabb kiismerte a karakterét, és hamar a legjobb resto sámán lett. Akkoriban menőnek találtam, és mindenkinek elmondtam, kinek is a húga vagyok, így mindig volt klánom. A legjobbak vadásztak rám, remélve, hogy én is olyan jó vagyok, mint ő. Az ellenkezője hamar bebizonyosodott.
Aztán volt egy idő, mikor a Real Life-ot toltam, nem lett jó vége. Kissé összetört egy srác, akkor változtam meg teljesen. Nem bíztam az emberekben, megválogattam, kit engedek közel magamhoz, már nem engedtem, hogy kihasználjanak, talpra álltam. Elvesztettem majdnem minden barátomat, de nem izgatott. Senki nem volt mellettem, mikor padlón voltam, saját erőmből álltam fel. Akkor varrattam az első tetoválásom, ami a bal lapockámon van: ,, If I give up after the first strike, than I failed as a warrior." (Ha feladom az első ütés után, akkor elbuktam, mint harcos. szerk. megj.) Rá egy hónapra jött a piercing a számba, és a barátságos, kedves Peyton temetésének a napja is bekövetkezett.
Akkor tértem vissza a játékba már a PWM segítségével Kynarethként, ami elég nehézkesen indult. Minden nehezebb volt, újra kellett tanulni a játékot, senki nem tudta, ki vagyok, nem voltak ismerőseim, de kiharcoltam magamnak azt, ahol most tartok. Megérdemlem.
- Menjünk már, nyomi! - ránt ki bambulásomból Aaron. Bólintok, szívok még egy slukkor a cigiből, elnyomom a hamutartóba a csikket, lehúzom a maradék - már hideg - kávét, és elindulunk. - Ott találkozunk - búcsúzik Aaron, én pedig életemben először félek visszamenni abba a világba.
Nem akarom, hogy megismétlődjön, ami hajnalban történt, és annak Aaron is tanúja legyen, meg még több ember. De nincs mit tennem, ha nem megyek, addig üti ez az idióta az ajtómat, amíg be nem töri. Szóval marad az, hogy uralkodnom kell magamon. Na, meg a karakteremen.
Sziasztok, babócák! Meghoztam a második részt, remélem tetszett. Ha igen, akkor hagyjatok nyomot magatok után. Sajnálom, hogy egy ideig nem volt rész, most már megpróbálok hetente legalább egyet hozni. Üdv, csók, pacsi, minden! :D
Díj! és közlemény.
Szabályok:
Írd le, hogy kitől kaptad.
Írj magadról 10 dolgot.
Válaszolj a tíz kérdésre.
Tegyél fel 10 kérdést.
Küld tovább 10 embernek (nálam ez nem lesz meg, sorry).
10 dolog rólam:
1. Nem tudok írni, ha kényszerítenek, ahhoz kell egy hangulat.
2. Nem vagyok túl jó tanuló.
3. Éhes vagyok.
4. Szomjas is.
5. Szeretek a barátaimmal eljárkálni, ez az egész nyáron kezdődött, azóta nincs megállás.
6. Ez az első hétvégém, amit itthon töltök Augusztus óta (ezért nem is volt rész).
7. Bor párti vagyok.
8. Szeretek bálokba járni, nem a disco az én műfajom.
9. Elég megosztó személyiség vagyok. Egyesek szerint lányos, mert One Direction meg mittudomén, mások szerint meg fiús, mert Paddy and the Rats (ami egy kibaszott jó zenekar, de mindegy [ez itt a reklám helye]). Néha lányosan öltözködöm, néha az istenért sem húznék fel szoknyát (általában az utóbbi van).
10. Szeretek sokat beszélni, és mindenből viccet csinálni, szóval mellettem nem lehet szomorú az ember... :)
Válaszaim:
1. Van kedvenc blogod?
Hmm, nehéz kérdés, azt mondanám, nincs. Régebben nagyon sok jó blogot olvastam. Most már szinte minden blog ugyan arról szól, ezért is kezdtem bele valami újba, hátha megtetszik az embereknek. :)
2. Melyik szó árul el rólad a legtöbbet?
Lustaviccesirritálósegítőkész. ^^
3. Hány blogot írsz?
Jelenleg most csak ezt az egyet, de suli mellett nem nagyon van energiám rá, DE be fogom fejezni. ^^
4. Van olyan ország, amely mindig is vonzott?
Nagyon sok. Kanada, Thaiföld, Olaszország, Ausztrália és még sorolhatnám. Szeretek más kultúrákat, embereket megismerni. :)
5. Mi a kedvenc zenéd?
Paddy and the Rats - That's my Nature.
6. Nézel bármilyen sorozatot?
Nem.
7. Mit csinálsz szabadidődben?
Elég kevés a szabadidőm tekintve, hogy jobb esetben háromra érek haza, eszek, írok egy kicsit (ha van ihletem), aztán konkrétan be is sötétedett. De hétvégente általában barátokkal járunk el ide-oda. :)
8. Kedvenc könyved?
Na, ez nehéz kérdés. Én olyan vagyok, hogy vagy nagyon tetszett, és bármikor elolvasom. Vagy elment, de egyszer elég volt, vagy pedig leteszem a 40. oldal után, hogy NA EZT NEM(!!!). De amelyek a legjobban tetszettek az a Garabonc és a Menedék.
9. Ha egy napig bármelyik híresség bőrébe bújhatnál, kit választanál?
Maradnék önmagam. Én így akarok sikeres lenni, a saját bőrömben. :D
10. Ki a példaképed?
Hmm... Nem tudom. Anyukám, nagyon sokat harcolt értünk, és neki köszönhetem, hogy itt vagyok, soha nem adta fel. Én sem fogom, elérem, amit akarok. :)
11. (SOK A KÉRDÉÉÉÉS :D) Mióta blogolsz?
Hát, ezt lehet, hogy nem fogják sokan elhinni, de én már egy igazi öreg kecske vagyok...Öt, azaz öt éve. Bezony, hosszú idő. :D
12. Van valaki, aki mindig támogat a blogolásban?
Hát, mindig nem, de néha seggbe rúg, hogy csináld már, te idióta. Szeretlek, Fruzsikám :D <3
Tíz kérdésem:
1. Min változtatnál a világban, ha bármit tehetnél?
2. Mit gondolsz azokról a bloggerekről, akik lopják mások történeteit?
3. Te nem vagy most éhes? Nekem kilyukad a gyomrom... Ezután rohanok zabálni.
4. Otthonülő vagy buliba járó típus vagy?
5. Mi leszel, ha nagy leszel?
6. Mióta blogolsz?
7. Szeretsz kirándulni?
8. Kedvenc íród? (Blogger is lehet akár)
9. Kedvenc kajád? (bocsi, nagyon éhes vagyok...)
10. Kedvenc zenekar?
Akiknek küldöm:
A végzetem
Elválasztottak
Édes Élet
Most pedig a közlemény, és rohanok enni!
Szóval, nem volt rész már egy ideje, de ma felrakom a következő, azaz második részt. Magánügyi okokból nem írtam (nem, nem azért, mert minden hétvégén a földön fetrengtem a részegségtől. Tényleg nem! Nem fetrengtem a földön! :D). Deeee ma visszatérek, remélem, olvassátok majd a részt. Köszöönm, sziiiiasztok! :D
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)